Ez nem egy egyszerű történet...

Aznap még kora délután sem utalt semmi sem arra, hogy a napot heveny rekeszizom-görccsel fogjuk zárni. 2005. március 19-ét írtuk, egy napfényes, tipikus tavaszi szombat volt. Különleges fellépésre készültünk, Pomázra. Különleges, mert Oszival (Németh Oszkár) játszottunk, és a rendezvény miatt is. Pákolitz Mihály, pomázi költõ javára szerveztek egy jótékonysági estet. A látása rohamosan romlik, hogy olvasni tudjon, szüksége van egy speciális berendezésre, mely a szövegeket kinagyítva vetíti ki egy ernyõre. Ennek a gépnek még jelentõsége lesz a történetben. Németh Oszi jóbarátja a költõ úrnak és jó pomázi lokálpatrióta lévén, vállalta, hogy fellép az esten. Megkérdezett minket, hogy játszanánk-e ott vele. Mi örömmel igent mondtunk. Szóval, próbáltunk sokat, készültünk, hogy jók legyünk, örüljenek a daloknak, amiket eljátszunk. Eljött a nap, elindultunk Pomázra, jó idõ, minden a legnagyobb rendben volt. Meg is érkeztünk, szívélyes fogadtatásban volt részünk, körbenéztünk, hol is fogunk játszani. Néhány furcsa masinát láttunk az egyik sarokban, elmondták, hogy a forgalmazó elhozott ide néhányat az olvasógépekbõl, hogy láthassa a közönség, mire is megy a gyûjtés. A falon, a színpad mögött felirat: "Kelj fel és járj!". Gondoltam, kint maradt március 15-éről, van egy vers, melyben "kelj fel és járj, Petőfi Sándor!" sor is szerepel. De nem, kiderült, hogy ez a mai napra került oda. Ekkor kétségeim támadtak, hogy jó helyen vagyunk-e, sehogy sem tudtam összehozni a látás romlását a járással. Persze, érthető a párhuzam, de akkor is furcsán jött ez ki. No, odamentem az egyik, épp bekapcsolt állapotban lévõ vetítő masinához. Az esti mûsor programja volt beletéve, azt vetítette ki, homályosan. Beállítottam, hogy az öklömnyi betûk kiélesedjenek. És akkor a következõ tárult szemeim elé: "Németh Oszkár - Aladár Béla és a Szakadás zenekar". Elsõre fel sem fogtam, csak nem értettem, hogy kik lehetnek ezek, még az is végigfutott bennem, hogy valami más elképzelés volt korábban, az szerepel a szórólapon. Aztán bevillant, hogy ABSZ... azt most nem fogom részletezni, hogy mekkorákat és hogyan vinnyogtam a röhögéstõl, azt sem, hogy a többiek, amikor meglátták. Megkérdeztük Oszit, hogy errõl mit tud. Elmondta, hogy telefonon egyeztette a bulit: "Mondtam, írják a plakátra, hogy Németh Oszkár és az ABSZ. Nem értették, hogy mi. Kibetûztem nekik, hogy A mint Aladár, B mint Béla, ... a Szakadást nem én mondtam, azt nem tudom, honnan szedték." Az Oszi beszámolója utáni néhány perc kimaradt az emlékezetemből, a tompa felismerés okozta zsibbadás elnyomta a memóriámat. Olyan ez, mint a nagyon nagy fájdalom, aminél kikapcsol a szervezeted, csak épp a röhögéssel. Na, ennyiben maradtunk, illetve mi végigröhögtük a mûsort az öltözõben, persze próbáltuk csak "finoman", szóval azzal a bizonyos fel-feltörõ halk, "vicsorgó" vinnyogással, ami egy idõ után már fáj, mert ordítva röhögni sem szabad (bár az jött volna magától), de kibírni nem lehet. Egy összenézés, "Áládáááár", és már balhé is van. Illetve lett is. A fellépését épp befejező operaénekes feldúltan rontott be a színpadról, a kottáját az asztalra hajította és drámai belépő stílusában fejtette ki felháborodását, hogy ilyen zajban nem lehet dolgozni, stb., mindezt az ajtóhoz legközelebb elhelyezkedő női kórus, a ClaSSingers (komolyan, így írják!) tagjainak. Ekkor már a fal felé fordulva röhögtünk, a hangunk visszafojtására tett erőlködések következtében erősen könnyezve.